Tranzisztoros gyújtás

Ahogy azt a megszakítós gyújtás című cikkben is részleteztük, annak nagyon sok hátulütője van. Karbantartásigényes, kényes a beállításra, és alapvető funkciókat (állandó zárásszög problémája) nem jól lát el. Az elektronika fejlődésével a ‘70-es évek végén, a ‘80-as évek elején lehetővé vált, hogy ezen problémákat egy elektronika segítségével mind száműzhessék az autók világából.

Első generációs tranzisztoros gyújtások
Itt kapcsolóelemként még megmaradt megszakító, amely így csak a tranzisztor vezérlőáramát (1-10mA) kellett kapcsolja, így a beégés problémáját már ki tudták küszöbölni. A kis áramok elegendőek voltak az érintkezők öntisztulásához, de nem terhelte meg azt, így a 10A-re tervezett érintkezők a 10mA-es áram alatt gyakorlatilag nem koptak. Ezzel már exponenciális mértékben nőtt az élettartam, a megbízhatóság és a karbantartás-igény is erősen lecsökkent. Viszont nem oldódott meg a trafónak a fordulatfüggetlenül állandó idejű töltési időigénye…

Második generációs tranzisztoros gyújtások
A második generációs tranzisztoros gyújtásoknál már próbálták a trafó üzemállapottól független töltését megvalósítani, de ehhez egy olyan elektronikus jeladóra volt szükség, amelyből az elektronika egy pozíció és egy fordulatszámjelet kap, és ő ebből határozza meg a zárásidőt, tehát azt az időt, ameddig a trafó töltődik.

Tranzisztoros gyújtás