Bejárat > Blog - tematizálatlanul > Autóipari válság

Autóipari válság

2019. december 12.

Az elmúlt év második felében egyre jobban látható már egyfajta autóipari lelassulás. Rövidebb munkahetek, szerződéses munkavállalók elbocsátása, csökkenő termelés, felhalmozódó készletek. És ez természetesen átgyűrűzik a beszállítók és albeszállítók szintjére is. Egy jó ideje mondogatom már, hogy a modern autók piacát egy óriási lufinak tartom.

Válság előszele?

Válság előszele?

Mondom ezt a következők miatt:

  • Egyrészt a profitérdekelt cégek jegyben járva a kormányokkal, kialakítottak egy fogyasztói társadalmat. Ennek az a következménye, hogy ha megjelenik valami új, akkor a társadalom nagy része rohan megvenni, mert az új mindenben szebb, jobb, és nem utolsó sorban a vásárlás élménye is mindenféle számunkra kellemes örömöt okozó dopamint termel. Tehát úgy veszünk egy csomó dolgot, hogy valójában nincs is rá szükségünk. És egyúttal kidobjuk a régit, ami közel sem biztos, hogy már rossz. Viszont a fentebbi okoknál fogva más számára sem nagyon képvisel értéket, hisz más sem a régit akarja megvenni, hanem ő is az újat. És így az új termékek megjelenési intervallumával egyenértékű idővel hajigálunk ki minden régit. Ami nem más, mint a jóléti szeméttermelés. Ez egy általánosság, ez nem autópiaci sajátosság.
  • Ami viszont autópiaci sajátosság, hogy rengeteg különleges funkciót etetnek meg velünk, amire vágyunk. Például valóban szükségünk van-e elektronikusan vezérelt hidraulikus motortartó bakokra, meg oldalgyorsulás-függően a külső párnáin felfújódó comb-, és deréktámaszú ülésekre, netán fűthető kartámaszú ajtókárpitokra? Szerintem elgondolkodtató.

És Murphy dolgozik. Ami elromolhat, az el is fog. És ennek igaz az ellentettje is: ami nincs, az nem tud elromlani sem. Mondanám, hogy tegye fel a kezét, aki nyúlt már bele autóvásárláskor valamibe, ami nagyon fájt neki anyagilag. Egy kettőstömegű lendkerék, egy common-rail szivattyú, egy változó geometriás turbó. De már egy kerékagyba intergrált hátsó kerékcsapágy-cseréje is gyorsan hat számjegyre rúghat. És még ezer ilyen dolog van, mint például a tetőre felívelő panoráma-szélvédő is fájó dolog, ha egy tízéves autón cserélni kell. De ne adja isten, hogy egy unatkozó kis nyest megrágja a kábelköteget. De az áteresztő olajgombából a kábelkötegen keresztül az ECU-ba beleszivárgó olaj miatti javítás is izgalmas összeg. Aki aktívan szerel, látja ezeket, és milliónyi aktuális példát tudnának felsorolni.

És ha ezeket a kérdéseket tovább göngyöljük, akkor a forgatókönyv a következő. Veszünk egy szép, új autót a bőven koros régi helyett, mivel a másikra már azt mondjuk, hogy kiszolgálta, amire vettük. És a tizen-huszon éves autó helyett, amivel közel sem biztos, hogy komoly bajok vannak, veszünk egy szép, csillogós újat. Majd az első kötelező szervízt nem értjük, miért ilyen drága, de lenyeljük. A msáodiknál már nem ér felkészületlenül a nagy számla. Aztán 100ekm körül, a nagyszervíz teljesen letaglózza a családi költségvetést. És lassanként elkezdenek jönni a meghibásodások is. Amiknek a javításához a szomszéd Jóskabácsi, aki már 40 éve autókat szerel, nem mer hozzányúlni. Meg már nem is lehet javítani sem ezeket a dolgokat, csak cserélni. És itt már röpködnek a csúnya százezrek. Összeül a családi kupaktanács, megszületik a konklúzió, hogy sajnos belenyúltak, rossz autót választottak, és hiába még csak 6-8 éves, erre kár költeni, vegyünk egy újat, az már jó lesz, most már tudjuk, mire kell figyelni. Aztán a következő autó már 4-5 éves korában eléri ugyanezt az állapotot, ami miatt az előzőt eladtuk. És ez az intervallum egyre rövidül. Mert már tervezett, és egyre rövidebb élettartamra tervezett termékek jönnek ki mindig a piacra. Hogy mindig vegyünk újabbakat. Mert az autógyárak a fogyasztói társadalomból élnek…

De most egyre többet hallani autóipari lelassulásokról. Az embereknél szerintem társadalmi szinten most kezd el tudatosulni, hogy micsoda oltári pénznyelőket veszünk. Vagyis micsoda TERVEZETT pénznyelőket adnak el nekünk az autógyárak. Mert nem cél sem a hosszú élettartam, sem a javíthatóság.

Vegyél újat. Ez a szlogen.

És itt merül fel az a fogalom is, hogy értékállóság. Az nagyon szép, hogy egy új, középkategóriás német autó milyen drága, meg milyen exklúzív. Ühüm. És öt évesen mennyit KELL(ENE) költeni rá, hogy minden működjön rajta, amit valaha tudott? És ugyanez tízévesen? És ha egy csomó nemműködő vacak van már benne, meg rengeteget kellene költeni rá, vajon mennyi lesz a piaci ára? A tökéletes állapotú TAX ár, mínusz a ráfordítandó kiadások. És hát jól látjuk, a kiadások nagyon könnyen képesek überelni az autó piaci árát. No de egy tízévesen eladhatatlan (mondjuk BMW) gazdája mit fog gondolni? Ha a tízéves japán még szépen tartja az árát, de a német autója alig ér már valamit, akkor legközelebb nem német autót fogok venni, hanem olyat, aminek jobb az értéktartása.

És már látjuk is, hogy ezen nagyon sokat tudó, és költséges autókat miért zsákutca önteni a piacra. Mert idővel csökkenni fog az érdeklődés feléjük, hisz oltári összegekről beszélünk, amiket eléget általa az ember. És ha a vevők nem veszik az európai autókat, akkor az európai autógyártók, azok beszállítói és albeszállítói is recesszióba esnek.

Ha nincs megrendelés, akkor nincs céges bevétel sem, és így a fizetéseket sincs miből kifizetni.

És akinek nincs fizetése, az a pénz a piacról is kiesik. Tehát nem tud venni új tévét, új házat, új telefont. Így pedig az autóipar recessziójának közvetett elszenvedője minden más iparág, és azok beszállítói. Mi lenne a megoldás? Növeljük az eladásokat. De ahhoz, hogy még jobban pörögjön az eladás, ahhoz még rövidebb élettartamú termékeket kellene gyártanunk, vagyis még több szemetet.

Magyarul azért terveznek rendkívül sokféle autót, hogy fenn tudják tartani azt a már kiépített beszállítói hálózatot, amely rengeteg embernek ad munkát. De hogy ezen rengeteg embernek legyen munkája, ezért ezen termékeket meg is kell venni. Tehát ha társadalom szinten nem vennék az emberek folyamatosan az új autókat (és minden más fogyasztói terméket is!), akkor az emberek igen jelentős része, még akár a fodrász is, többszörös közvetett hartással, de a saját megélhetését kockáztatja.

Másképp megfogalmazva, a magas fizetések pont abból az óriási értékvesztésből keletkeznek,
amit a rövid élettartamúra tervezett fogyasztói cikkek elértéktelenedésén elvesztünk.

Ha tehát mindenki elkezdene visszavenni a nyugati kúlturára jellemző költekezésből,
bedőlne a gazdaság.

Vagyis a spórolós emberek szintjén reménykedjünk, hogy sok ember lesz, aki a racionalitást nélkülöző költekezésben leli örömét…

– Geree –

Gergely Blog - tematizálatlanul ,

Hozzászólások lezárva